A Mirage egy olyan album, amelynek valóban van bizonyos bizonyos fokú irreálissága, amely az észlelés szélén villog. Baldocaster ezen az albumon más világegyetemek matricáit hozza létre, amelyek összekapcsolódnak, hogy összetartó egészet képezzenek. Ez egy album, amely a synthwave hullámában van, de létrehoz egy egyedi hangzást, amely meghaladja a klisédet és a származékot.
A Mirage- t egy álomszerű világérzék jellemzi. Úgy tűnik, hogy az egyes sávok különböző világot és létező állapotot fedeznek fel. Általános érzés az, hogy az egyedi hangos tájak között haladunk, amelyek összességében úgy érzik magukat, mintha valami azon a dögbolton néznék meg, amelyre az album megnevezésre került.
A Mirage-t összekötő közös hangelemek abból adódnak, hogy az összes különféle zenei elem hatalmas terekben mozog. Vannak hosszú, elsöprő hangok és akkordok, amelyek az egyes sávokon sodródnak, hogy megteremtsék ezt az érzést, valamint azt a módot, amellyel az összes szám sima érzetet generál az áramló mély basszusgitárból és dobokból, amelyek nem túl nehéz. Nagyon értékelem, hogy bár az egyes sávok eltérő érzetet mutatnak, a teljes produkció sávonként következetes.
Annak ellenére, hogy a Mirage számomra generálja a realitást, a dallamok, amelyeket Baldocaster írt, meglehetősen valós és szilárd minőségben. Érzelmek széles skáláját fedezik fel, de mindegyik jól kidolgozott és magával ragadó. Egyesek nagyon meleg és szelíd minőségűek, mások energiaigényesek, és sokan a melankólia túláramával is megbénítanak. Akárhogy is legyen, Baldocasternek tehetséges a dallamos írása, és nem félénk feltárni ezt az albumot.
Most szeretnék beszélni azokról a Mirage- számokról, amelyeket leginkább vonzónak tartottam, és megvitassam az egyes elemeket, amelyek hozzájárultak ehhez az érzéshez.
A „Curse This Castle” fő dallamának rezonáns és kissé visszhangos hangja van. A szám tele van csipogó szintetizátorokkal, aktív basszusgitárral és energikus ütőhangszerekkel. Meleg szintetizáló akkordokkal és áramló pulzációkkal rendelkezik, amelyek ezen a sokszínű basszusvonalon és a támogató ritmuson mozognak. A magas, harangszerű szintetizáló hang, amely a sávba kerül, szépen ellentétben áll a szintetizált hang összes mosásával. Röviden elmozdul, mielőtt az energikus fő dallam áthalad és előre halad a pályán. Ahogy a szám véget ér, úszó ívek és a dallam mély basszuskutákkal lesz alatta.
A „Dawn előtt” erős ritmust hoz létre mély basszus mellett. A dal dallama énekes. Ez egy sáv, amely kényszeríti a fejét, hogy bólintjon, ám bizonyos szelídséget ad a szintetizáló hangok és a pálya általános simasága. Én is élvezem a szintetizátorok meglehetősen transzcendens érzését a pálya bezárása előtt, mielőtt visszatérne a kialakult pályára.
Van egy könnyű szintetizátor-szikra, hogy elindítsák a „Featherweight” -ot, mielőtt a szilárd basszus és a funky-érzésű ütőhangszerek bekerülnének a számra. Az elbűvölő dallamot olyan szintetén játsszák, amelynek kórusminősége látszik hangsúlyozni az abban a dallamban rejlő reményteljes érzést. Ennek a zeneszámnak van egy mélyedése, amit igazán értékelni tudtam, és az egész szám táncol és örvénylődik, valóban könnyűséget érezve.
A „Traversal” dallama keresztezés érzését kelti, a foward ugrik és tánc közben táncol. Úgy éreztem, hogy Baldocaster dallamának győztes és inspiráló tulajdonsága van, ami valóban pozitív hangokat adott. Ez egy sáv, amely összes hangtechnikáját összekapcsolja, amikor egy nyitott és kiterjesztő hangmá válik. Ez egy dal, amely arra készteti a kalandját, hogy valamelyik idegen földön átélje az új látképeket.
Összességében a Mirage olyan album, amely engem szállított. Baldocaster dallamos írása és az összes szám kollektív hangzásképe erős képeket festett, és az agyam összpontosította ezeket a képeket. Csak lehuntam a szemem, és megengedtem magamnak, hogy egy darabig utazzak, pihenve az album hangvilágába.
