A Synth Dark Mirrors albumának Andrew Ambient & Dark Side hallgatásakor a mindenütt jelenlévő érzés egy végtelen fekete üreg volt, amely felett a környező hangok, szintetizációk és a zongorarészletek lebegtek. Az album hallóérzései pusztulást, ürességet és rettegést okoznak. Ez nem egy album, amely a napfényes hajózáshoz nyújt fentről lefelé, hanem teljesen magával ragadó és érdekes.
Az EP egyik hatékonyabb része a hangtervezés. A környezeti zajok, az elektronikus drónok és a testreszabott zongora kombinációja sötét és furcsa hangulatjeleket nyit meg. Különösen azzal foglalkoztam, hogy hatalmas terek jöttek létre itt. Mindazonáltal megtették, a termelőknek rendkívül hatékony módon sikerült létrehozniuk ezt az érzést.
Ez nem dallamos felvétel. A Sötét Tükrök számomra pusztán arról szól, hogy milyen képeket és benyomásokat generálhat. Annak módját játszik, ahogyan a zene környezeti részei kölcsönhatásba lépnek a fölé ülő ásító űrekkel, és a be- és kiürülő zongorarészletek csak úgy hangsúlyozzák az album ülésének nehéz miasmáját.
Mivel ez egy EP, úgy döntöttem, hogy kommentálom az összes dalt. Azt is érzem, hogy ebben az esetben minden műsorszám beáramlik a másikba, és mindegyik illeszkedik egy teljes csomag elkészítéséhez. Az egyik szám nem igazán választható el a másiktól. Meglehetősen szilárd egészet alkotnak.
Az első „Sötét tükrök” dal kezdődik lassan elterjedő hullámokkal a dal tágas hátterén, miközben a szintetmosás megemelkedik, és egyetlen hangot játsszon, mivel a háttér hangzik a háttér mögött. Az összes hang elem mindaddig duzzanatot ad, amíg nem uralják a vak, üres érzésüket. Kissé melegebb, sodródóbb szintetizáló hangok kerülnek lejátszásra, de a plaintive drone folytatódik a háttérben. Ez egy környezeti hangzáskép, amely valami hatalmas és potenciálisan szörnyű szélére érinti, csak azon kívül rejtőzik.
A „Voices from a Dark Universe” hangos elektronikával és környezeti zajjal kezdődik, ahonnan ismétlődő zongora vonal merül fel. Az ebben a számban szereplő szintetizátorok bizonyos kórusminőséggel bírnak számukra. Vannak változó arpeggiosok a zongorán, és itt fennmarad a fekete tér lehetetlen üregeinek érzése. A pálya nem generál félelmet, mindazonáltal érzést kelte, hogy valami kúszik, növekszik és éhes ingokat nyújtson feléünk. Ez egy kellemetlen érzés, amely itt jön létre.
A „Ghosts in the Attic” című szám azt a benyomást kelt a torokból származó sírhangokról, amelyeknek már nem lenne képes hangot előállítani. A „hangok” számára ez a sírhoz hasonló minőségű. A szóban forgó „tetőtérnek” ciklopen méretűnek kell lennie, mivel itt félelmetesen nagy mennyiségű fekete hely érzékelhető. Ebből a sötétségből az éhes szellemek suttognak. A finom végzet érzése áthatja az egész pályát.
A „szemtelen Halloween” valóban meglehetősen baljós mű. Úgy tűnik, hogy a szintetizálás stábjai ürességbe kerülnek, mielőtt egy erősebb szintetizált hang belép a kacsaba. Az egész pályát ismét elárasztja egy ásító térérzet. A lebegő zongora arpeggios sorozat végül szelíd dallammá válik, amely az üresség felett villog. A zongorát melankolikus szomorúság és fájdalomjegyek borítják. A szám növekszik, amikor a zongora táncol az alapjául szolgáló nehézség felett.
A légköri albumok számomra mindig komoly kihívást jelentenek az értékelések írása szempontjából. Olyan ember vagyok, aki szereti a dallamot, tehát ennek hiánya kicsit keményvé tette számomra. Arra a következtetésre jutottam, hogy a Sötét Tükröknél a legfontosabb az, ahogy éreztem. Határozottan megdöbbent a sötétség hullámai, amelyek ezen az albumon átterjedtek a halott terekbe. Ami a sötétben mozgó eldritch dolgok érzékelését hozza létre, azt hiszem, hogy Andrew Ambient és Synth sötét oldala sikerült miniatűr horror filmet készíteni a fülek számára.
